A Horkák Auer Gábor és Rácz Gyula „horkantásaiból” gyűltek össze, hosszú hosszú évek kemény munkájának gyümölcseként, és még mostanában is…
Ahonnan jöttünk
Oda jutunk majd el
Nincsen idő és nincs is igazi cél
Meglátod majd ha összebújunk
Hogy milyen szép is ez
Milyen igaz is egyben,
Nincsen fényem
Nem „világszom”
Nem is bánom
Nem is várom
Ahonnan jöttünk
Úgyis oda jutunk majd vissza
Együtt, kézen fogva
A paradicsomba
És majd meglátszik rajtunk
Hogy sokat tanultunk
És ügyesen nézünk majd a létbe
Egyenesen a szemébe
És „megvilágszunk”
Ott majd nagyon is
látszunk
Veled együtt kettesben
Addig is az éltem
Nem mondhatom
hogy kontrollálom
Nem is várom
Nem is vágyom
És kérlek ha szét tépne az ideg
Vagy a sírás fogna fel
A zuhanásból végleg
Megmenekülsz érzem
És megérem, hogy
Az ács
Majd megbocsájt,
minekünk!
Gy.
Dúdolgat halkan és morajt kavar a szél
korokon tűnök át és búgja szívem a tél
látszom néha helyeken
és tükröződöm férfi szemeken:
hasadok.
Párám könnyen oszlik tova
Pedig tapadnék akár nedves házfal karcolatba
ha végre hű értelmet kapna a létem,
maradnék veled
ha végre megérthetném
és szólna a szívem,
hogy kinek félthetném.
Nincsen hangom most, hogy szóljak
elveszített sírásom könnyein úsznak
gondolatok;
akadnak szellőhorgomra bús pillangó pillanatok
és ha látlak is bár nem vagy már enyém,
talán nem is voltál és talán nem is lehettél
mégis, szemem köré álomtengely görbül
tiszta hűs illat magzatburka gördül
és reped szilánkokra, ahogy születik egy szellem
itt, érzem, igen itt, bennem…
Gy.
Derekam hajlítva széllel
és így számoltam többet mi fájdalmas
akár ha nézett is
én vágytam maró kékkel égőt látni
tudván mérges levélen gördül le cseppje
és dőltem repedve halkan
mint ahogy a széknek lába kiszakad
még sáros talppal de feszülve égnek
remélve bűntelen várom
hogy markomban égjen magva és nőjön…
G.
Megsárgult pergamenből bontotta ki,
kavarva porörvényt nehéz sóhajjal
mondta:
itt vagyok újra, éreztem rám ismersz
tudod együtt álmodjuk majd megint
fáradt holnapunk.
és lépett veretes fedélről ölelő fénykoszorúra…
G.
Lomha bőrpír duzzadt hajnal horizontján,
homlokomon gördül,
araszom nyújtja…
Lépj hát újra, messze még a cél,
talán mérték is az, mit most átérsz
s érték volt,
mi most izzadt tenyérbe vész!
Nem több mint izzadt hús,
kínod, kívánj hát mást,
s ha éppen rám ereszkedsz
eszmélj fel,
s remegő sóhajon ha átlépsz
ismerd meg a bolygóhalál minden ízét..
G.
Tudom, éles penge hasít,
ha nem látsz
és én úgy érintlek,
csak vérgyöngyök tükrön gördülnek…
ne félj, holnap majd a hasadra írok
puha számmal csókokat!
G.
Ha már nem úgy csiszol szél,
mint követ zuhogó víz,
hanem mar éles tüske,
bőrt tépve fel sietve,
hogy serkenjen vér,
akkor szállnék fel
ég hátára vetve kiszáradt talpam,
hogy a felhők fölött üvöltsek,
üvöltsek üres markomba.
G.
Bezártam mind;
feledett lelkemből sűrűsödött kivetülés,
izzadt hajnalon támasztott elmélet,
fülledt magányom tévelygő lépései,
hangtalan kavargó viaszos csend,
nehéz pillával kevert nyugtalan álom,
ezüstből repesztett hamis öntőforma ,
elzártam mind;
évek, lomha szirupba merülő ikrái,
percek, feledni váró emlékei,
rázártam mind;
bordó bársonyhártyát veszítve
és kulcsát most nektek adom !
G.
Hideg kövön kuporgó,
sötét szemüveg mögül kacsintó,
vak koldus vagyok,
kalapom poros mélyén,
néhány erőtlen érintés…
G.
Más az ízlés,
talán ugyanaz az íz,
így köztünk süvöltő csendkürt s fújjuk,
mint ahogy függönyön a rés
fájdalmast hasít először…
G.
Mint levél fonákján a dagadó vízcsepp,
nem tudva mi igazabb,
megülve várni,
pendítve könnyű szálat,
vagy zuhanó perceket számolva
ismerni meg a végtelent !
G.
Nap,
ha a szem vakon érintve
almát fájáról szakít,
Csillag,
ha a gondolat éles pengéjével
benne szalad…
G.
Ha látod a házat,
radiátor cserzett sápadt mészarcával,
ahogy gőgösen tapos nyirkos pincebogárra,
az udvart,
kíváncsi szélkarmával,
amint sarokból is kisöpri
porgubacsban szusszanó leheletem
és a fát
ágát nyújtván szikrázó napisten felé,
nem tűrve árnyékot,
nyugvó mohaálmot
ott éltem én: ház udvar fa,
mint hajba csimpaszkodó füstszag,
ott voltam mind
pókháló szűrte árnyak,
repedésekbe gyűrt vágyfoszlányok,
mivé lettem, ó,
imára összetett kezek között:
a sikoltó lég…
G.
Azt mondod, kemény vagyok,
bőrkötényben, súlyos pöröllyel kezemben,
pedig ha látnád a sziklába faragott
kőcsipke-bimbókat…
G.
Az idő – ha még nem tudnád –
Egy olyan szerkezet,
mely energia befektetése nélkül örökké pereg
(perpeetum mobile)
De ki fejti meg?
Gy.
Olyan szinten már
ahol a csend is zenét szerez,
állj meg egy kicsit,
ott valahol,
valószínűleg,
álomtündérek énekelnek,
el ne feledd !
Gy.
Ellenőrzésként három szó:
a nő a férfi és a mu(ú)lattató.
Gy.
El lehet menni egyes dolgok mellett,
Meg sem hallani,
felülemelkedni,
De az ember, sajnos, nem így fog tenni…
Gy.
Szétfolyik és rezeg, anyag a testben,
fűvel szemben bábozik csak érzed, az agyad,
fog kezet és veled halad,
gyorsul most szalad,
Bár lassítod a jelent,
neked most is csak
szikramosolyt jelent !
Gy.
Gördül üveghalomba
fenyőt merít díszbe
havat hurcol dombbá
koszos városrészbe,
bele eszik itt is, ott is a levesbe
és keresztül húz majd egy másik évezredbe.
Gy.
Kiált most a szél és vénát hasít ki testemből
és összegyűr a bánat és halál dalol belül
és reményt morzsol könnyé, benne minden cseppje vér,
a tálba vésett szavak vízalján ígér.
Hullámszavak fodros, rendezetlen sorban,
meginnád ha tudnád, múlt-harmatból szoptam?
Vagy elhajítnád messze, el az etetőtől
és eldalolnád aztán, mit szíved bír erőből?
Gy.
Tudnod kell, hogy ez ilyen,
a hit ha elér válladon megpihen
és ha mozdul is, mozdulatlan,
csak a kétely köt szemet
mely hit szárnyon suhan.
Gy.
Láttam Őt ott várt, pénzt szórt szét,
Koszos pénzen kapott félreértett lét.
Megpuhított combok
folt a vállon teng,
repülne, de vágyban,
vasalt szöges ágyban,
érdes párna tálban,
Nem királynő Ő, hamis Anna-bálban.
Gy.
Benne a lét s a válasz a kezében,
vagy benne a válasz és kezében lét pihen? –
Sejteni jó mert adódhat úgy,
hogy megérintve hasa bár fém,
de nem a páncél mit ráadtak s csak úgy visel egy rém!
Gy.
Ha bordán talál majd, mint szívet egy szó,
egy szó mi kimondva is jó,
ha eléd áll és nevet,
elhagy, mégis szeret,
akkor ragadd meg kezed és dobd magad a Napba,
vagy szedegesd léted sárkupac halomba…
Gy.
Egyé válik a vidék a szemmel
és térdét hajtja havas mellemre,
elférünk mi ketten itt,
nyugodt lomha barátom
és te, érzéketlen hideg testem,
vajon zenélsz-e, ha már nem leszünk?
Gy.
Ablakra kente hóból a jelet,
Benevetett.
A tűznél sem mentem messzebb,
nem ellenkezett.
Megértett minden szót,
vagy csak úgy tett, valahogy úgy dorombolt
és szeretett.
Vele minden fényt mentőövként adott,
ölét is adta és haját is túrta,
teste emlékképe most festve mulattatott.
Gy.
Hamuba fojtott láng,
füst és keserű oxigén,
ajkad közé veszed, kelted
és újra életre benned
ébred, kezed ujjai között
Szorulva, hamuként
folytatva, semmivé köszön.
Gy.
Videó meg hang meg fények fala fáraszt,
adok nekik egy lényt
mit testem agya áraszt,
eléjük állok itt, lépjetek közelebb!
Vagy falak között állva senki sem közeleg?
Gy.
Rakjatok rám minden vízzel telt vödröt
és igyatok!
Minden forró edényt, mi tele
S egyetek belőle!
Égessetek tüzet, nézzétek, vigadjatok!
Le sem tagadnátok, hogy emberek vagytok.
Minek védekezzetek ?
(Teremtőtök aligha tiszta elméjéről kérdezek!)
Gy.
Én nem a tejfehér fogaid miatt szeretlek,
bár ha most jobban szemügyre veszem a tegnap vélt veszekedés
mosolyt emel rájuk,
emelek mosolyt rájuk !
Játszol,
hát szeretlek !
Gy.
Pinceszagban nőtt egy szirom,
Leszakítsam..?
Inkább hagyom,
Megszagolni sincsen jogom..
Gy.
Nem kell gondolnod néha úgy,
nem kell, hogy teret görbítsen hamis búd,
nem kell, hogy halld, hogy bimbója búg,
az újnak tél-fehér falán tovazúg,
várd meg a reggelt
és hidd hogy este van,
vagy tégy amit akarsz, úgyis rendben van..
Gy.
Szerelmed volt egy válasz az ágyban
Szerelmed az mit legjobban megutáltam
Szerelmed volt egy válasz az ágyban
Szerelmed volt mit megettél ebédre
Szerelmed kihamvadt tó fenekére
Szerelmed volt mit megettél ebédre
…
Szerelmed szerelme együtt odahánytam
Gy.
Feszes dalia,
Keze izmos, arca merev,
Talán mérges ?
Vagy csak valaki megmutatta neki:
Kedves emberfajta,
Ilyennek kell látszani…
Gy.
Mésztornyot emeltem a kertemben,
Bezártam az őrülteket
és a kutyákat is megkötöttem..
Na és?
Gy.
Ha lehelsz és hoz új gondolatot szeled,
add oda kérlek, nekik kell hogy érezd
Ők hisznek és még élnek is a versben,
szavak ők és kezek,
hogy tollad arra menjen…
Gy.
Elhangzott sok szó meg vers meg sírás,
Egyebek…
Mind megolvasztott acél pelyhek, akár egy minta,
mintha ólmot dobott volna vízbe,
vagy öntudattalan tudat-komplexumba.
És gyűjti, teszi bőröndből bőröndbe,
viszi fel a hegyre,
és cipeli és megszakad mielőtt valaki átvehetné tőle.
Gy.
Azt súgták, itt van.
Azt, az ágak.
Olyan régen vár Rád,
hazudták az ágak.
Minden olyan békés,
egyszerű a vágynak.
Elhitte és meghalt,
dalolták az ágak.
Gy.
Tudod, ha eldöntöd, hogy parányi vagy,
most miért ostromlod mégis díszes harcszekéren azt,
mit még egy óriásnak sem szabad ??
Gy.
Eltűnődni olykor létek furcsa tényén,
ahogy a nyugvó Nap réved vágtató ló hullámsörényén…
Gy.
Sarokba bújt dagadt kétely,
tenyerét keni könnyes festéken
és nehéz lépések hátát csiszolják
ahogy dobogó izzadt szívet ránt a mélyből,
hogy vacsorád végül, mint kihűlt csontmaradványok,
pillérezhessék nehézkes álmaid…
Gy.
Mondhatjuk talán:
Egyszer Napunk falán
nő majd egy bokor,
Mit egy Nő ledorongol.
E napunk után
Mondhatjuk, talán…
Gy.
Ránc a fán sejtet
Idő-áram könnyet
S csak az eső az
Mi kérges testet penget
És haszontalan
minden parányi
Eszméletlen sejtet
újragenerálni
Gy.
Megtanultan lök a szél
tudat pályán hisz bennem
tanulmány-ember átka
hajlik fölém
miért nem szóltak, hogy ez lehetetlen?
Gy.
Holdháló feszül majdan könnyes szemhez,
de még nem sejtve semmit remeg minden benned,
életet adunk és mosolyt lopunk közben
múlttá fonnyadunk a gereblyézett földben…
Csak énekel a szél ahogy fütyörészek mert
nagyon fáj – hidd el – emlékekre dőlt alakod.
Gy.
[totop]