t f y r
^

Müller Péter: Gondolatok a szeretetről

Egyszer egy évben nem lehet szeretni! Az ember vagy szeret, vagy nem szeret. Egy évben csakis egy alkalommal – ez nem működik. Ha az ember igazán szeret, akkor az egész életén át tart, vagy legalábbis nagyon hosszú ideig…

Az igazi szeretet egy egész életet kér magának, nem lehet egy pillanat alatt előidézni mondván: – ma eljött az a nagy nap, amikor szeretni kell!

Ilyenkor sajnos gyorsan lelepleződik szeretet nélküli életü­nk, mert a legtöbben elkezdenek kapkodni, pánikszerűen látszatmegoldásokkal pótolni mindazt, ami egész évben elmaradt.

Aki ritkán éli meg, az nem tudja, hogy a szeretet egy bensőséges lelkiállapot. Egy mosolygó pillantás, egy kézfogás, egy simogatás, egy csók, egy ölelés, pusztán az, hogy csendben a másik mellett ülünk, ezerszer több szeretetet rejt magában, mint amikor 30 kiló ajándékot a kezébe nyomunk valakinek. Óriási félreértés azt hinni, hogy tárgyak képesek közvetíteni azt, amit az
létnek kell közvetítenie.

Karácsonynak egy olyan ünnepnek kellene lennie, ahol valamilyen tárgynak még látszania sem szabadna.

A tárgyak nem a szeretethez tartozó dolgok.

A Karácsony nem a tárgyak világáról szól, főleg nem a kereskedelemről, az üzletről, a haszonról és arról a lelki­furdalásról, hogy kinek mekko­ra, hány kilós értéket kell adnom. Persze mindebbe bele­vegyül az az ügyetlenség, hogy a szeretetemet csak úgy tudom kifejezni, ha a másiknak valamit a kezébe nyomok, aminek közel sem biztos, hogy örül. Karácsonyi ajándéknak ­ ha az meglepetés ­ valójában ritkán örülünk, mert az ember vagy többet vár, vagy nem igazán találják el az ízlését, ha esetleg érzékeny a lelke, s ajándékát az év során elszenvedett szeretet­nélküliség kárpótlásának érzi!

Karácsonykor eleve ráállunk arra, hogy ajándékot kell adni, mert ha ezt elmulasztjuk, akkor megszégyenülünk, vagy ha túl keveset adunk, akkor a másik megharagszik. Világ életemben mérhetetlenül ellene voltam a tárgyaknak, mert mindig azt éreztem, hogy megmérgezik a szeretetet, hiszen az érdek­szférába vonják be azt a magasz­tos érzést, ami kifejezhetetlen, ami Isteni.

Gyerekkori karácsonya-imnak mindig volt egy mese része, aminek nagyon örültem, és volt az ajándék része, ami mindig egy kis csalódás volt szá­momra. Valahogy mindig egy kicsit többet vártam, mint amit kaptam, talán ott kezdett a lelkem elromlani a karácsonyfa alatt, amikor az ajándékokat bontogattam. Ott lettem egy kis haszonleső, aki később felnőtt, és még jobban eluralkodott bennem ez az érzés. Ott a kará­csonyfa alatt fedeztem föl ma­gamban először a haszonleső tekintetet. Először volt egy gyönyörű mese, volt a Jézuska, volt a csillagszóró, volt egy gyö­nyörű álomvilág, és egyszer csak ki kellett bontani egy dobozt, és megnézni, milyen érték van benne. Olyan mintha azt néz­ném egy házasságban, mennyi vagyona van az illetőnek, és milyen házam és autóm lesz, ha elveszem. Tudom, hogy az emberek jó része ezt is nézi, sőt ettől a Karácsonyt sem kí­méljük meg.

Nagyon nagy családom van, öt unokám, s jó, hogy mind együtt vagyunk, mert igazán ritkán jövünk össze. Az álmomat azon­ban soha nem tudtam meg-valósítani, pedig már 70 éves vagyok. Mindig arra vágytam, hogy fogjuk meg egymás kezét, egyszerűen álljunk ki a hóesés­ be, emeljük föl az arcunkat, és hagyjuk, hogy a csodálatos puha hó ráhulljon a fejünkre, és ott, ebben a csendes, csodálatos néma kézfogásban, az égbolt alatt egy picit adjuk át magunkat valaminek, ami több mint mi vagyunk ­ és nem áruházlánc, nem politika, nem bevásárlóközpont, hanem Isten.

Hát ez erről szólna…

Nem is tudom, hogyan jutott az emberek eszébe ez az aján­dékozási őrület. Ez egy mérhe­ tetlen szegény pillanatnak a megismétlése ­ egy istállóban nincs semmi egyéb, mint az állatok, és a szalmában ott fek­szik egy pucér gyerek. Vajon kinek jutott először eszébe, hogy ennek csak akkor lehet örülni, ­ azzal a feltétellel ­ ha mellé teszünk egy halom élettelen tárgyat vagyis ”ajándékot”.

Mindig fájdalommal tölt el, hogy a legbensőségesebb időszakot az év legzajosabb ünnepévé tettük. Ráadásul sokszor még ebben a „zajban” is magányosak vagyunk, mert nem találunk igazi társra. Hogyan is találhat­nánk, amikor saját magunkkal is rossz viszonyban élünk, amikor bennünk is tom­bol a diszharmónia, a káosz, s ez árulkodó módon kivetül, amikor kétség­ beesett módon keressük párun­kat, és az év e sötét időszakában az elveszett fényt is. Akinek a lelkében zűrzavar és zaj van, az nem tudja megélni a csendet. Nincs rajta olyan gomb, amit megnyomhatna, hogy a káoszt egyszeriben fel­váltsa a harmónia. Csendet te­remteni önmagunkban és ma­gunk körül, az egy nagyon ko­moly ­ gyermekkorunktól kezd­ve egész életünkön át tartó ­ munka eredménye, melyet nyu­galom gyakorlatnak hívnak.

Hogyan is élhetnénk meg a csend csodálatos hatalmát, ami­kor környezetünk, a tv, rádió, a telefonok, a család, a munka­hely, az utca, a társadalom, a tör­ténelem zűrzavarra nevel bennünket ­ zaklatottságra, ide­gességre, rohanásra, kényszeres cselekvések sorozatára, s mind­ ezt egyre felpörgetettebb módon. Nem csoda, hogy a mai em­ber viszolyog, sőt fél a csendtől, azt hiszi, az a halál.

A sokak által áhított fény egy nagyon gazdag szimbólum, min­den esetben az átlátottság jel­ képe, a teremtés, az eredet szimbóluma. Igazi fény nem lé­tezhet szeretet nélkül! Ezt pe-dig az embernek magának kell megszülnie! Ez az a pillanat, amikor nekem belülről kell mag­amnak világítanom. Ez a Ka­rácsony értelme, szimbolikusan, kozmikusán a lélek útján az ember elkezd belülről fény-leni, nem elfogadó, hanem adó lesz, megszüli a fényt. Életem során találkoztam már néhány igazi fényemberrel, ők azok, akik nem szégyellik bevallani, hogy mérhetetlen nagy küzdel­met folytatnak, hogy legyőzzék magukban a sötétséget.

Müller Péter

«
 
»

5 comments to “Müller Péter: Gondolatok a szeretetről”

Reply